2014. szeptember 1.

Jó, a rossz és a csúf zsidó…


Új tagot köszönthetnek az európai értelemben nem vehető értelmiségiek egyre bővülő hazai tábora Kertész Imre személyében. Bár míg újdonsült sorstársai hosszas igyekezettel jutottak el a nemvehetőség legmélyebb bugyraiba, Kertésznek elegendő volt átvenni egy díjat is, és máris e mélységbe taszították mindazok, akik eddig a baloldali ideológiai megtestesülését látták benne. Hát így jár az, aki enged a orbáni sötét oldal delejes csábításának. Pedig Kertész hozott volna egyensúlyt ellensúlyt az Erőbe. Az ominózus eset óta a baloldali értelmiség jobbára azon tornáztatja az agyát, hányféleképpen is lehet megfogalmazni azt, hogy Kertész egy hülye vén trotty, illetve hogy ő maga csak szimplán szenilis, ellenben a felesége egy ostoba némber.

A fentiek fényében leszögezhetjük, hogy a Holokauszt-emlékév - a hazai viszonyok ismeretében legalábbis - eddig tökéletesen kiszámíthatóan zajlik. Tökéletesen úgy, ahogy arra számítani lehetett. A baloldal – érdekeit, de nem értékeit szem előtt tartva – a kezdetektől nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországon nem lehet normális Holokauszt-megemlékezést tartani. Erre a magyariknak nincs meg a felhatalmazása, mivel minden magyari polgár a lelke mélyén nácifasiszta. Egy jobboldali kormány meg pláne kontár az ilyesmihez. Elhatárolódni se tud normálisan, megfelelő gyakorisággal.

Természetesen a Kormány is az elvártaknak megfelelő módon teljesít. Az lenne a legbiztonságosabb a számára, ha nem is csinálna semmit, jobb volna inkább elbújni valahová, amíg le nem telik ez a szomorú esztendő. Ennek a kelletlenkedésnek lett aztán olyan eredménye, mint amilyen a Nagy Relativizáló Szobor, meg a kertészi kitüntetés. Mert hát ki mást, ugye, mint a Kertészt? Holott a Sorstalanság irodalmi értékeitől eltekintve ennek a műnek köszönhetően azonosítja a világ Magyarországot a Holokauszttal, és a kitűnő Kertész erre még rá is dobott néhány lapáttal, amikor Berlinben lenyilatkozta, hogy nem is érti, hogyan tudott ennyi éven át ennyi náci magyarral egy levegőt szívni. Persze mindezt már csak a nóbelprájz után. Nyilvánvalóan nem ez az a lovagias viselkedés az, amelyet Áder János követendő példának nevezett a Szent István Rend kitűntetésének átadása alkalmával. A baloldal szemében azonban Kertész éppen ilyen minőségében volt normális… 

Az európai értelemben nem vehetőség nyilvánvalóan akkor kezdődött, amikor Kertész Holokauszt-bohócnak nevezte önmagát. Nyilatkozatában keserűen elemezte a lépten-nyomon súlyos szavakkal dobálózó, és azokat tulajdonképpen erodáló Holokauszt-ipar ténykedését, hogy csak valami béna idegen név lett a Nagy Megmondóregény mögött. Hogy megfullad abban a közegben, amelyet gondos ideológusok rittyentettek köré. Hogy a világ nem Kertész Imrét ismeri, és nem is az érdekli, hanem Kertész Imre paródiája. Ha valami, hát ez a fajta őszinteség és (ön)kritika viszont valóban példaértékű, és előremutató, különösen annak a nyilatkozatnak a fényében, amely szerint

a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele.


A libnyaf reakciója azonban kiszámítható, de meglehetősen alantas módon értelmezte ezt Kertész megnemvehetőségülésének, hovatovább elhülyülésének. Ebben az összefüggésben immár maga Kertész is részt vállal a magyarik történelmének relativizálásában. A Magyarnarancs kéjesen is boncolgatja, hogy ugyanezt a kitüntetést Horthy anno miféle kiérdemesült náciknak, többek közt Goebbels-nek adományozta, és hogy milyen jól mutat ebben a felsorolásban a Kertész Imre neve. Holott ezt a történetet lehetne ám úgy is értelmezni, hogy Kertész Imrével a névsorban billen helyre az egyensúly, áll vissza valamifajta értékrend. Talán felesleges kitérő, de Elena Ceaușescu akadémikus mivolta ellenére sem számolták fel a tudományos életet Romániában.

A relativizálás éppen abban állna, ha úgy tennénk, mintha a goebbelsi-affér meg sem történt volna, holott ez történelmi tény. Ha Horthy volt akkora balfasz, hogy náci németeknek kótyavetyélte el ezt a kitűntetést, hát égjen vele, amíg csak világ a világ. Talán államférfiúi képességeinek megítéléséhez is méltó adalékul szolgál majd e tény az utókor számára. Hát hol van itt a relativizálás…?

Kertész Imre kitüntetésében, a konszenzus lehetőségében felcsillanhat a reménye annak, hogy a Holokausztra való emlékezés ne jelentsen feltétlen egyenlőségjelet az egész magyarság komplett lenácizásának lehetőségével. Hogy ne erőszakolhassa azt meg semmilyen politikai ideológia. Mennyivel méltóbb lenne nemcsak Raul Wallenberg  - aki ráadásul nem ingyen dolgozott - mellett azokra az ismeretlen magyarokra is emlékezni, akik embereket bújtattak, etettek, ruháztak, okiratot hamisítottak. Hogy elmondhassuk a gyermekeinknek, hogy látjátok voltak itthon is olyanok, akik azokban a vészterhes időkben emberek tudtak maradni. Ezeknek a hősöknek a vállán tudnánk kikapaszkodni a történelem szennygödréből a fényre. Kérdés persze, hogy megengednék -e ezt a magyariknak a baloldalon.

Minden bénázás ellenére tehát lehetne ezt az érdemrend dolgot előrelépésnek is tekinteni.

A meggyőzhetetlen baloldaliaknak pedig állítsunk olyan emlékművet, amelybe nem lehet belekötni. Mondjuk egy nagy gránitkockát. Vagy egy pontot a földön. Nekik tulajdonképpen mindegy.
Tovább..

2014. augusztus 28.

A helyes és helytelen nagyköveti eligazításról


Ugyan miféle elvárásai lehetnének egy normális kormánynak az országért dolgozó nagyköveteivel szemben?

Talán nem olyan bonyolult kérdés, nem? Először is: ha már viszonylag laza melóról beszélünk, ami jórészt kimerül a smúzolásban és a túlzott osztrigazabálás okozta fingásban, akkor legalább legyenek hasznosak! Például a kapcsolati tőkét kihasználva keressenek piacot a magyar árunak. Másodszor: ismertessék meg a külfölddel a magyar kultúrát. Harmadszor: védjék a magyarok érdekeit, illetve nyújtsanak menedéket és biztonságot a polgártársainknak. És végül pedig: keltsék a magyarok jó hírét. A kémkedéstől, ami azért szintén fontos projekt egy követség életében, most tekintsünk el!

Nos, vajon melyik miniszterelnök mondta az alábbiakat az évenként megrendezett külképviseleti értekezleten?

„Az, hogy érdemi, tartalmi külpolitizálás folyjon, hogy Önök a maguk országának legyenek a szakértői, a maguk területén járjanak el, keressék föl aktívan, kezdeményezően az ott lévő véleményvezéreket, tegyenek azért, hogy a Magyarországról kialakult képet jó irányba befolyásolják.”


És az oroszokról pedig ezt:

„Magyarországnak Oroszországgal számos történelmi és aktuális köteléke van. Sok dolog köt minket össze. Összekötnek nagyon világos gazdasági, energiapolitikai érdekek. Valószínűleg mindenkinek ez az első, ami eszébe jut az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokról. Magyarországnak ebben fontos világosan képviselnie nemzeti érdekeit. Kiszámítható, megbízható, jó viszonyra van szükség és távoli szomszédként kell tekinteni Oroszországra.”


Szabad a gazda? Nem, nem a Tusványosi Rém volt. Bajnai Gordon a megoldás, s 2009-t írtunk, mikor ezek a szavak elhangoztak. Egyébként nincs is ezzel semmi baj. A miniszterelnök tette a dolgát, oszt’ jó napot! Úgy tűnik viszont, hogy ha Orbán Viktor mond hasonlókat, azaz teszi a dolgát, akkor mindenki, de legfőképpen Sebaj Tóbiás kurvára kiborul. A miniszterelnök ugyanis imigyen szólt a hétfői értekezleten:

„Józan ésszel és bátorsággal kell képviselni külföldön a magyar intézkedéseket, és mindent meg kell tenni azért, hogy minél több befektető érkezzen Magyarországra.”


És ekképp folytatta:

„Ne vegyenek fel védekező magatartást, értessék meg Európával a magyarok terveit. Ne hagyják figyelmen kívül, mit mond a másik, ha kritika van, válaszoljanak, ha lejáratás zajlik pedig reagáljanak határozottan, de ezt tekintsék inkább „civilizációs kötelezettségnek”, ne pedig politikai feladatnak.”


Végül pedig:

„Nem olyan országot kell képviselni, amely folyamatosan a számonkérés határán egyensúlyoz, mert nem jók a gazdasági mutatói, amelynek bűnei lennének akár történelmileg, és folyamatosan a szőnyeg szélére állított államnak kellene magát képzelnie. Olyan országot kell képviselni, amely válság idején elvégezte annak a munkának a tekintélyes részét, amelyre nagyon kevés ország volt képes.”


Nincs ebben sem semmi különös. Végül is egy mondatban annyi történt, hogy Orbán felhívta arra a figyelmet, illetve többször is hangsúlyozta azt, ami egyébként is kutyakötelessége a nagyköveteknek. Tehát az történt, hogy nem történt semmi.

Erre mit mond a nyaralásából éppen lebarnult koponyával visszatámolygó, a főpolgármester-jelölti önlejáratást látványosan elkerülő Sebaj Tóbiás (aki saját bevallása szerint még Falus Ferencet sem ismeri)? Idézem, mert annyira magáért beszél a hülyeség!

„Orbán Viktor ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat és tájékoztatást adott volna az ország valós helyzetéről, megint inkább a Nyugatot kárhoztatta és a keleti szeleket próbálta hazánk egyre tépázottabb vitorlájába fogni. Megint csak mellébeszélt ahelyett, hogy milliók nyomoráról és az általa kiválasztott kevesek kiváltságáról beszélt volna.”


Valamint:

„Orbán Viktor nem mert őszinte véleményt mondani Magyarország tragikus nyugat-európai megítéléséről és hazánk mélyponton levő nemzetközi kapcsolatairól sem”.


Tehát, ha jól értjük, Sebaj Tóbiás egy gyászbeszédet várt. Egy olyan gyászbeszédet, amely túlzó és hamis, s amely természetesen az ellenzék jajveszékelését ismétli meg. Megpróbáltuk hát modellezni, hogy milyen is lehetne egy ilyen beszéd. Tehát Orbán így „biztathatta” volna Sebaj Tóbiás vágyai szerint azokat a nagyköveteket, akik másnap visszautaznak majd az állomáshelyükre, hogy Magyarország érdekeit képviseljék:

„Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uram! Önök egy olyan ócska nemzetet képviselnek, ahol milliók nyomorognak. Egy olyan közösséget, amely diktatúrát épít. Egy olyan országot kell Önöknek világszerte bemutatniuk, ahol a szegénység már elviselhetetlen és csak néhány kiválasztott oligarcha gazdagodik, miközben milliók éheznek, füveket, faháncsot, kifőzött bakancsot esznek. A kérésem az, hogy egy olyan nemzetről meséljenek mindenütt, amely felett én, I. Kaiju király uralkodom, mint keleti despota, aki magasról szarik a demokráciára. És ne felejtsék el: magasról szarok a zemberekre is, de még jobban szarok a fékekre és az ellensúlyokra. Igazából azt se tudom mit jelentenek. Ezt is vigyék szerte a világba! És Önöknek, tisztelt nagykövet asszonyok és urak, az a dolguk, hogy vigyék az ország rossz hírét. Tudják: illiberális, tekintélyelvű, antiszociális, megosztó meg ilyenek… De vigyék annak a reményteli lehetőségnek a hírét is, hogy van itten egy megújuló szocialista párt. Kovács Laci bácsival, Lendvai Ildivel, meg összefogva a Gordonnal, no meg a Ferivel, és persze a többi jól ismert régi elvtárssal.… Tehát, kedves Hölgyeim és Uraim, csak a rosszat mondják rólunk. Írjanak lejárató cikkeket és áskálódjanak ellenünk. Írják le, hogy oroszbuzik vagyunk, hogy antiszemiták vagyunk, meg utálunk mindenkit. Végül pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kérjük mindenkitől, hogy minden nagykövetségen állítsanak egy Horn Gyula szobrot. Persze öltönyös egészalakosat, ne pufajkásat. Rajta hát! Minden lehetséges fórumon mocskolódjanak az elkövetkező évben egész addig, amíg a valódi demokraták, a Gyurcsányok, a Bajnaik, s a többi… újra kormányra nem kerülnek.”

Egy szokványos nagyköveti tájékoztatón, ha Sebaj Tóbiás lenne a miniszterelnök, valójában mit mondana? Arra biztatná-e az országot képviselőket, hogy védjék a magyar érdekeket és keltsék az ország jó hírét; avagy csakis a liberális sajtóban megjelent fél-, negyed- és nullaigazságokkal építene országimázst?

De azt hiszem, hogy ha így folytatják a szocik az erkölcsi mélyrepülésüket, ezt a kérdést sose kell majd megválaszolni.

Tovább..

2014. augusztus 26.

A tudomány mai állása szerint Tótawé egy hülye!


Mindenkinek megvannak az örök mantrái és kedvenc témái, amelyektől nem tud elszakadni, ahogy mi sem tudunk elszakadni a Toronyháztól meg a sörtől. Persze mi azt a földszinti kantinban vesszük, mintegy sportfoglalkozásként, mert kell legyen pozitív mellékhatása annak, hogy fel-le rohangálunk a lépcsőházban.

Tótawéárpád örök mániája például a kereszténység szapulása, olyasmi hévvel, amelyből arra következtethetünk, hogy látens kereszténnyel van dolgunk. Ha ugyanis a melegfelvonulás keményvonalas ellenzői és csépelői látens melegek, akkor nyilván ez a pszichikai rendellenesség, amely szerint amit nagyon utálsz és nagyon kritizálsz és nagyon foglalkoztat, igazából a tudatalatti látens énedet jeleníti meg, nem témaspecifikus, s nem válogat, hanem meggyőződésfüggetlenül működik.

Tótawé. tehát látens keresztény, mert erősen foglalkoztatja egy kisebbség, egy szerinte kihalóban lévő világlátás. Ja, és hát tudjuk, hogy Tótawé református családból származik. Biztos nem sikerült még rendesen elszakadnia otthonról, és a felettes én (ez valami pszichológiai kifejezés, nem a szerzőre vonatkozik - a szerk.) meg a szülői ház iránti frusztrációi és kisebbségi érzése is okozza, hogy így belemerült a témába.

Mondjuk a látensség ezek szerint érvényes a vonalas kommunista- meg náciellenesekre is, tehát a kommunistaellenes történészek látens kommunisták, a folyamatosan fasisztázó antifasiszták meg látens fasiszták, de hát istenem, ez belefér a posztmodernbe, ahol mindent dekonstruálunk, mint a legovárat a gyerekkel, ha meguntuk.

De vissza Tótához.

Tóta imád filozófust játszani, régi toposzokat kérődzés után visszaböfögni, most például Semjén valamely evolúciós megjegyzése kapcsán lamentál azon, hogy a köcsög egyháznak mindig sikerül összeegyeztetnie tanításával az éppen aktuális tudományos nézeteket. A szekuláris intolerancia bajnoka ennek nevében egy majmot pakolt fel a keresztre, de hát szegény nem tudja, mit cselekszik, bocsássunk meg neki.

„Akkor majd lakozhat Isten az ősrobbanásban, mert ő már onnan kiszámolta, merre pattognak majd a biliárdgolyók. Ebből is látszik az ő végtelen bölcsessége, halleluja. Ősrobbanást már csak nem csinálnak ezek a minden lében kanál tudósok, vagy ha igen, akkor meg utána úgyse lesz, aki vitatkozzon” - írja a publicista. Nos, az ősrobbanás elméletét Georges Lemaître (1894-1966) belga pap, a löweni katolikus egyetem fizika és csillagászat tanára dolgozta ki 1931-ben.

Pech, ezt benézted, kisbogár!

A lét első két szintje: elgondolható, de nem létező dolgok; változóan létező, de nem szükségszerűen létező dolgok. Első kategória: sárkányok, stb. Második: ember. Föld. Világegyetem. Azaz minden, ami evilágon létezik. Ami változik, annak a léte nem szükségszerű, elgondolható nemlétezőként is. Az öntudatlan anyag változását vajon mi indokolja? Semmi sem változik magától, amiben nincs élet. Vissza lehet vezetgetni a dolgokat egy kezdőponthoz, de a kezdőpontot is meg kell magyarázni, és máris a végtelen múlt problémájával állunk szemben. Minimum a kezdőpontot kell megmagyaráznunk, ugyanis mint tudjuk: semmiből nem lesz semmi. A változást pedig magyarázni kell valamivel, az örökké változó anyagi világ, ami saját magából csak úgy kitermelte az életet, majd a tudatot, hát, khm, eléggé elégtelen magyarázat, abszurdum. Nos, egy szükségszerű, változatlan létező tulajdonképp az egyetlen értelmes magyarázat minderre (tudom, még messze vagyunk ezzel vallástól, Jézustól, egyházaktól).

Tóta W. azon is kesereg, hogy az egyház mindenhez adoptálja a Teremtést és Istent, ha az evolúció az épp bevett todományos álláspont, akkor „Isten az evolúción keresztül teremt”.

Hát, mit tegyünk, ez van.

Mindez akár még az isteni bölcsességet is mutathatná: nem csak úgy lepottyantotta a Teremtő kreálmányait a Földre, hanem organikus, lassú lépésekkel, fontolva haladva bontakoztatta ki őket. Mi a fene, Isten konzervatív! Ehh! Amúgy inkább nagyvonalúan liberális, mert megtűri az olyanokat a Földön, mint Tótawéárpi.

Egyébként meg: a láthatóan a „tudományos intézeteket” magasabb rendűnek tartó publicista valószínűleg nem nézett szembe a ténnyel, hogy a tudósok nem modern, élő szentek, hanem gyarló emberek, akik az obgyektív tudományos meggyőződés és a legújabb bizonyított eredmények kedvéért nem fogják feladni egy élet munkáját. Még inkább így van ez a társadalomtudományok területén amúgy. Harminc évet feccöltél egy elméletbe, kutatásba, és aztán nem jött össze vagy más cáfolta? Ragaszkodni fogsz hozzá, mint ortodox komcsi finnugoristák a halszagú genetikához és rokonsághoz. Nincs is szomorúbb, mint életmű-védelmező tudósok egymás közti harcai.

A szent tudomány meg napról napra változik, mindig épp ápdételjük magunkat a „tudomány mai állásához”.  Objektivitás, én így szeretlek. Kíváncsi vagyok Tóta W. világkeletkezés-elméletére, mármint arra, amelyik logikailag elfogadható, noha az evolúció, az ősrobbanás és a világ keletkezése legalább annyira filozófiai kérdés, mint amennyire természettudományos.


Semjént, akinek kapcsán mérgében kiírta magából a dühét Tóta, most hagyjuk. Végső soron tragikomikus, ahogy a transzcendenst hívja bunyóra, de csak Semjénnel csap össze.
Tovább..

2014. augusztus 21.

Humanitárius retro és a helyi Somozák telepítése


„Somoza may be a son of a bitch, but he is our son of a bitch.” – mondta Eisenhower az ötvenes évek hajnalán arról az Anastasio Somozáról, akinek a dolgozószobája falán a negyvenes években bizonyítottan egy jellegzetes bajszú osztrák festő képe lógott. Ekkor a mi gecink épp a közép amerikai térséget stabilizálta, nem is meglepő, ha rögvest össze is fogott ellene az ottani demokratikus baloldali ellenzék, hogy megbuktassa a közép-amerikai, illiberális komcsinácit.

Azért kezdünk most a nicaraguázásba, hogy ad1: megmutassuk a baller médiának, hogy mi nem csak átvenni tudjuk a nyugati sajtó felületes kampány-nyafogását, ha bel- és külpolitikai elemzünk, nem elégszünk meg a vulgáris diktatúrázással és putyinozással, hanem teljesen alanyi jogon is tudunk ilyent tolni. Ad2: célunk, hogy megmutassuk, hogy ennek ellenére ez az egész logika egy baromság, mert leginkább Ukrajnában sokkal inkább a globális játszma újabb fejezete folyik, ahogy Nicaraguában, úgy most sem számít ki a demokrata, és ki a fasiszta valójában, és hogy mely belpolitikai szereplő mit is akar. Ad3: célunk, hogy megmutassuk, hogy az „Amerika elkötelezett a liberális demokrácia értékei mellett”, meg a „Felszólítjuk a Szovjetuniót, hogy ne avatkozzon bele más országok belügyeibe” szólam két hatalmas bullshit, és a valósághoz annyi köze van, mint vöröshagymának a munkásmozgalomhoz.

Miként sejthetjük, a most a fejlettnyugati sajtón végigsöprő, uborkaszezont borzoló international Orbán-bashing nem arról szól, hogy van ez a Gonosz Orbán Viktor, a Putyin kis helytartója, akit majd jól elüldöz az amerikai és nyugat-európai fejlődés élcsapata, a lángoló tekintetű demokratikus ellenzék összefogása és Soros-pénzen való felpumpálása révén. A jók győznek, a gonosz meghal, happy end, virágzó demokrácia, európai normák, nyitott társadalom, melegházasság, fékek és ellensúlyok, nyugati életszínvonal. De a minket érintő kapcsolódási pontokról majd később...

Szóval ugorjunk vissza Nicaraguába, ahol a „Se nem jobb, se nem bal, egyszerűen csak fejlődjünk, mint a rakéta” politikai programját egy napszemcsós katonatiszt hirdette meg először a harmincas években.

Anastasio Somoza papája nem kispályás szinten tolta az „oligarcha”-témát. Semmi KÖZGÉP, semmi Felcsút ahhoz képest, hogyha valaki a családi kasszát a második VH alatt az Amerikai Hadsereg élelmiszer-beszállítójaként tömi telibe. Bizony, bizony: az amcsi katonáknak nem sajdult fel a demokrácia-érzékük, amikor a normandiai partraszálláshoz a táskában cipelt marhakonzerv alapanyaga egy olyan bácsi „családi vállalkozásától” származott, akinek a falán az általuk legyőzni kívánt osztrák bajszos képe lógott. De hát ilyen ez a biznisz. A vágómarhákból magát megszedő Somoza a háború után már Közép-Amerika legnagyobb kávé-ültetvényese is lett kedves családjával, ezzel példázva a gazdasági és politikai hatalom végletes összefonódását. Feltehetnénk a kérdést, hogy egy ilyen mocsadék fasiszta disznónak ugye haladó demokratikus baloldali ellenzéke van, de a kérdésre minden 444-cink-Népszabi-hvg publicista legnagyobb bánatára NEM a válasz: Somoza ellenzékének magja katolikus konzervatív politikusok környezetében körvonalazódott szép lassan, ezen belül is az azóta a boldoggá avatott Oscár Romero érsek környezetében.

Bizony, Somoza és köreinek „pártja” tehát az őt támogató tulajdonképpeni „egypárt” neve Független Liberális Párt volt. Somoza a maga kis rezsimjét demokratikus, progresszív, liberális demokráciának álcázta, és vele szemben voltak az ósdi, maradi, gyarmati korból visszamaradt, babonás, ostoba konzervatívok a pedofil papjaikkal. (Jé, milyen izgalmas felállás és újszerű retorika, nemde?) Somoza haladó liberalizmusát továbbra is pénzelte a USA, míg a „maradi konzervatívokat” gyomrozta a New York Times-tól a nicaraguai sajtóig mindenki. Az egyetlen fórum a templom maradt: a szószékeket nem lehetett betiltani már akkor sem, talán épp ez vezetett ahhoz, hogy a későbbi rezsim (Anastasio Somoza, a kisebbik fiú rezsimje, ahol történetünk játszódik) 1980-ban épp misézés közben lövette agyon Romero érseket.

Mivel a gazdasági és politikai hatalom ilyen koncentrációja mellett a Somoza egy Skynet-szerű uralom-központtá lett Nicaraguában, így a Somoza család örökletes rezsimet hozott létre a szabadság, demokrácia, liberalizmus jegyében, szalonellenzéki szinten tartva a konzervatívokat. És hát Amerika teljes mellszélességgel támogatta is a végtelenül haladó és progresszív maffiát, akiknél ahogy nem zavarta, hogy a családalapító falán Hitler képe csüngött, úgy az se, hogy fiacskái meg egyre szívélyesebb viszonyt kezdtek ápolni azokkal a fehéröltönyös puhakalapos bácsikkal, akik finom fehér porral szponzorálták a Szerelem Nyarát, majd a vietnámi háborút. Míg a Somozák jóvoltából fincsi marhakonzervek figyeltek a GI-ok táskájában ’44-ben, ’67-68-ban már egy kis műanyagtasak volt náluk a családi biznisz részeként a Mekong Deltában.

Ilyenkor, ha az ember picit átpörgeti az eseményeket, hirtelen más fénytörésbe kerül az, amikor pár hónapja McCain szenátor a magyarverő-turulromboló Swobodás ürgével fotózkodik az ukrán demokrácia megteremtése érdekében, és amikor kiderül, hogy a pinavillantó Pussy Riot nevű médiahekk mögött tulajdonképpen Soros Gyuri dollárjai állnak. Egy másik bölcs mondás, nevezetesen az angol Henry John Temple Palmerston idézete ugrik be: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.” És hát Amerika érdekei azt diktálják, hogy minél hátrább tolja az orosz érdekszférát, lehetőleg ázsiai hatalommá kényszerítve, és az EU-t egyfajta kontinentális szövetségesként képzeli el az immár orosz-kínai kényszer-kettőssel szemben.

Amíg az oroszok bántóan erősen vannak jelen önálló tényezőként a globális színtéren annak ellenére, hogy gazdasági és egyéb pozícióik ezt nem indokolják. Folyton kerülgetni kell őket Szíriában, Egyiptomban, Izraelben, és bizony a kulcs-szövetséges Európában is, hisz elsősorban Oroszország globális pozícióit – róka fogta csuka módjára – épp a fő szövetséges garantálja azzal, hogy első számú energiaszállítója.  Amerika gazdasági elszigetelődését jelenti, ha közben a ruszkik a kínaiakkal is jóban vannak és az EU-t is tenyérből etetik energiahordozókkal. Pláne baj lesz, ha Dél Amerikában az oroszok és a kínaiak a mostaninál is jobban beizzítják az önálló gazdasági modellek működtetését. Még több piaci pozíciót vásárolnak maguknak az ilyen-olyan, de az USA-val nem kifejezetten baráti viszonyt ápoló államoknál. Tehát Amerikának érdekei vannak: leszakítani az EU-t az orosz energia-zsinórról, kiebrudalni őket a Közel-Keletről, és a fő tárgyalási pozíciókat önmaga és Kína viszonyára áthelyezni. A tőlük délre fekvő Amerikára meg vannak begyakorolt megoldásaik.

És itt jön képbe Ukrajna a maga karlengetős nácijaival, aranycsapokból tejfürdőt vevő oligarcháival, akik úgy helyezkednek a globális sakktáblán, ahogy érdekeik kívánják. Egy igazi kis Nicaragua, ahol ezek az érdekek - köszönhetően a politikai elit végtelen korruptságának, a valós ellenzék nemlétének - szinte akadály nélkül érvényesíthetőek. Vettek tehát maguknak az amcsik egy csokigyáros oligarchát, olyant, mint a Somozák, és „liberális demokratává” maszkírozva szépen neki is rontottak a „putyinista” keleti oligarcháknak, akik hirtelen a Főgonosz szerepében találták magukat, mint az egyszeri Orbán Viktor a tusványosi másnapon.

Térjünk azonban vissza Nicaraguába, a hetvenes évek végére. Somozáék és szalonellenzékük kedélyes napjai akkor zárultak le, amikor a közelben kitört a kubai rakétaválság. Létrejött egy „másmilyen” – kezdetben még csak nem is kifejezetten kommunista – állam a szomszédban, ami (főleg köszönhetően az import-gerilláknak és a KGB aktív közreműködésének) új helyzetet és új ellenzéket teremtett. Nicaraguában is megjelent az ekkor a térségben szinte mindenütt jelen lévő gerilla-harcmodor, és Kuba-párti, oroszok támogatta sandinisták, akiknek nem volt nehéz dolguk a nicaraguai népet, a konzervatív ellenzék köreit egységbe kovácsolni az évtizedek óta uralkodó maffia-oligarchia ellen. Egy platformon Romero érsek és a kubai komcsik? Bizony, és a másik oldalon kik vannak? Liberálisnak nevezett fasiszta komcsik.

1977-ben aztán jött minden idők leggyengébb amcsi elnöke, Carter, és a történet eszkalálódott. Ugyanis a kényelmetlenné lett Somoza-klánnal szemben szerettek volna egy valóban demokratikus alternatívát kínálni, de a valódi demokrácia azt jelentette volna, hogy a KGB megragadva a kezdeményezést, Kuba után kiteszi a lábát az amerikai kontinensre, és felbootol egy másik népidemokratus államot Amerika hátsó kertjében. Onnantól már megállíthatatlan lett volna, hogy a hasonló juntákat ne sorra takarítsa el a dél-amerikai „nép”, hogy aztán kitörjön a népidemokrácia, ami igazából annyira nem jó, ha azokat az embereket épp mi nyomjuk el közvetve évtizedeken át, és a legvége megint csak a III. világháború. Vörös hajnal és társaik. Szétlőtt amcsi városok.

Ukrajnában a helyzet az, hogy Janukovics-Somoza, aki esetünkben Putyin gecije volt, kínossá vált az aranyozott budijával, miközben – hasonlóan a KGB-hez – a meggyengült rezsimen fogást találva az amcsi háttérintézetek, infiltrálódott ügynökök és tanácsadók egy táborba kovácsolták a Pussy Riot ukrán kiadását jelentő libiket és a hard core nyugatukrán nackókat. Hogy ezután némi segítséggel és szépen kifestett viral macák, valamint néhány felbérelt mesterlövész segítségével megbuktassák a rezsimet, és azonnal odategyék a saját „nyugatbarát” Somozáikat, hogy ezzel betegyék a lábukat Putyin és az oroszok előszobájába. Válaszul Putyin, a XXI. század szovjet Reagan-je, konkrétan a napokban ismétli meg Ukrajnában azt, amit Reagan 1980-ban tett. Humanitárius segélyakció indult ugyanis Kelet-Ukrajnában, egy az egyben az, amit Reagan indított Nicaraguába ekkor. A Majdan volt Ukrajna Masayája, és a „kelet ukrajnai szakadárok” meg a Putyin támogatta gerillák. Nos, Nicaragua 1979 és 1990 között a sandinisták, kontrák, szovjetbarát és amerikabarát gerillák kis csataterévé változott, amolyan „proxy war-zone” lett, ahol a nagyhatalmak kicsiben játszották le a dzsungel mélyén a maguk kis globális játszmáit.

Most itt állunk egy hasonló konflitkus előszobájában, ahol nem lesznek jók vagy rosszak, fasiszták vagy kommunisták, demokraták, igazak, hamisak, hanem valószínűleg egyre több halott civil, egyre több menekült, amiből – lévén szomszédok vagyunk – elég sok várható mindkét oldalról hazánkban is. Orbán Viktor viselkedése tehát érthető, hisz bármelyik oldal mellett is kötelezi el magát, a másik fogja kiirtani az ott élő magyarokat, és minden eszkaláció az oroszokkal, a 3.9%-os gazdasági növekedésünk, és gazdasági talpra állásunk esélyének lenullázódásával járnának.

Viszont a globális politika számára kellenek a „jók” és rosszak, s mivel Amerika érdeke az, hogy Ukrajna európai szomszédai egyöntetűen az általuk telepített Somozákat támogassa.

Ebben a globális játszmában, ahol a főszereplők a saját kis Somozájukat akarják telepíteni a stratégiailag fontos helyekre, ott nem ártana a mi baloldalunknak is észrevennie, hogy mi nem vagyunk stratégiailag fontos állam. Szóval hiába weyerbélázzák a fejlettnyugat felé az Orbán egyenlő miniputyin szólamokat, az USA nem fogja Bajnai-Somozát felbootolni holnap reggel mesterlövészek és beszervezett ügynökök segítségével, hiába is akarja Gulyásmarci a magyari Pussy Riot gúnyáját magára húzni. A miniputyinozással kizárólag csak Magyarország „nemzetközi tekintélyét” lehet porrá bombázni - ha maradt még belőle valami - hogy aztán a maradék befolyásunkat is elveszítsük, nehogy képesek legyünk megmenteni százezernyi magyart a szomszédban.

Több felelősséget, elvtársak!


Tovább..

2014. augusztus 19.

Ceterum Censeo: Désijaninak mennie kellett

Lehet kéne valami tünti – akár a Norvég Alap terhére -  a svejci nagykövetség előtt? Vagy kefírrel dobálni az épületet és fagyis dobozokban virágokat kihelyezni? A Népszava tulajdonosa ugyanis hétfő reggel kivágta a lap két főszerkesztő-helyettesét, illetve - anyagi okokra hivatkozva - miatt másik három újságírót is munkaügyi központokban kérte a reggeli kezdésre. Úgy tűnik, hogy a svájci bejegyzésű tulajdonos szép lassan elzárja a pénzcsapokat, az ezeréves Népszava (vagy mi van a fejlécen?) pedig végleg megszűnik. Mi pedig nyeljük a könnyeinket…

A hírt egyébként elsőként azt egyik érintett, Dési János szellőztette meg. Imigyen tárulkozott ki a FB-n: „Kedves barátaim, az élet úgy hozta, hogy 18 év után elhagy a Népszava. Nehéz, de legalább izgalmas évek voltak. Most jönnek az új kalandok.”

Ugyan a szövegből jól kiérződött, hogy a Népszava mondott fel Désinek, mégis: órákig izgulhattunk, hogy mi is lehet a távozás valódi oka. Főleg, hogy a poszt alatt a Népszava azon száma volt látható, amely még anno üres címlappal jelent meg, tiltakozva a magyar kormány állítólagos függetlensajtóellenes lépései miatt. (Azért az agitprophoz ért ez a Dési gyerek; látszik, hogy nem ma kezdte a szakmát! A szöveg alatti fotó ugyanis beindította az augusztusban is hírre éhes perverz netes közvélemény fantáziáját.) De végül, a 168 óra segített ki minket. Nincs lóvé a Népszavánál. Ez az oka a leépülésnek leépítésnek.

Dési tényleg nem mindennapi figura. A népszavis főállás mellett szorgalmasan atévézett (Arcélek, Újságíróklub, Fórum, Civil a pályán, Jam, stb. című korszakos műsorok arca volt évekig), mikor úgy döntött beleszeret Gyurcsány Ferencbe és ezzel ki is lép a nyilvánosság elé, kockáztatva ezzel a szakmai becsületét és a jól fizető állását. 2011-ben, miután úgy szólalt fel a Demokratikus Koalíció megalakulását ünneplő rendezvényen, hogy azt előtte nem egyeztette le a munkaadójával, az ATV vezetése elzavarta. Most pedig a Népszavától kell mennie szegény Désinek. Pedig évek óta „nagy sikerrel” írja a publicisztikáit, amelyeknek végén mindig a Ceterum Censeo: Orbánnak mennie kell! –szöveg volt olvasható; akkor is, ha csak az volt a baj, hogy berúgott egy gárdista, vagy éppen nem esett az eső.

Mindenesetre tény, hogy mivel Désijani nyomta a legharciasabb orbán-bashinget, ezért az ő elbocsátása csakis függetlensajtóellenes dolog lehet. Egy ballert nem lehet csak úgy kirúgni a munkahelyéről…

Sőt! Tönkremegy az egész Népszava? Hol itt a sajtószabadság?

Mielőtt bárki megrémülne, vagy Brüsszelig szaladna lihegve, hogy tiltakozását fejezze ki, érdemes megnézni, hogy ki a többségi tulajdonosa a Népszavának. Ugyanis az nem ad több pénzt.

Ha a hivatalos adatokat nézzük, akkor a Népszava Lapkiadó Kft. többségi tulajdonosa egy svájci cég, név szerint a TGD Intermedia SA. Akkor menjünk hát a svájci nagykövetség elé üres transzparensekkel és tiltakozzunk a sajtó elnyomása ellen? Nem, semmiképpen sem. Ugyanis nem ilyen egyszerű a helyzet. Bódis Andrásnak, a Heti Válasz egyik újságírójának köszönhetően közismert, hogy a svájci cég valójában nem is svájci, csupán „svájci bejegyzésű”. Magyarországon pedig Dávid Gyula ügyvéd, egykori szoci képviselő jegyzi. Dávid Gyuláról pedig közismert, hogy Puch László ügyvédje strómanja.

A következtetés tehát levonható: a Népszava megszűnése miatt a milliárdos Puch Lászlónál és körénél kellene tiltakoznunk. A Mesterházy ellen egykor nyíltan szervezkedő pártpénztárnok jelenleg csupán a saját megyéjében kavar. Kivár. De befolyása továbbra is meghatározó.

A kérdés az, hogy milyen érdekek fűzik a sértett pénztárnokot és üzleti körét ahhoz, hogy a Népszava tönkremenjen?

A Népszava vezetői egyébként maguk beszéltek arról nem is oly régen, hogy a többségi tulajdonos nem fizet, illetve hogy pénzt kunyeráltak kínjukban az MSZP-től is. Június végén Láposi Elza, a kiadó ügyvezető igazgatója mesélt a problémákról és jelentette be, hogy a többségi tulajdonos kiszáll. Továbbá elcsacsogta, hogy a baloldali pártok sem képesek támogatni őket, „az MSZP is azt közölte velünk, hogy miként tavaly, úgy idén sem tud hozzájárulni a működésünkhöz”. Kis pártnak kis sajtó kell, most elég nekik egy Népszabadság...

Ceterum Censeo: Désinek mennie kellett!



Tovább..

2014. augusztus 15.

Jó a Sziget! Csak sok a köcsög


Mikor tegnap átrohant Budapest felett az évszázad vihara a kicsit esős, kicsit felhős, kicsit hajóvonták találkozása tilosos időjárás, rögtön megjelent lelki szemeim előtt Gerendai Károly, ahogy homályos-opálos szemekkel bejelenti: idén is veszteséges volt a Sziget. Megint… Most éppen a rossz idő miatt. Mert esett az eső, és lehet a 80 százaléknyi Hánszból és Jürgenből pár darab kint ragadt ebben a még illiberális Budapesten, aztán nem 750-ért itta a sört, hanem 240-ért a Toronyház melletti Kispirosban.

Mert az életben két dolog biztos, az egyik a halál, a másik az idén is veszteséges volt a Sziget.

Ez a Gerendaikarcsi tulajdonképpen egy ritka bőkezű mecénás, abból a kihalt fajtából, amelyik észak-olasz városokban csinálta a reneszánszot, meg a ma buszos turistaszenzációit. Vagy klasszikus durkheimi alturista, aki húszegynéhány éve a saját szájától vonja el a falatokat (lehet a gyerekei szájától is), hogy idehozza nekünk (de inkább az átlagosnál alacsonyabb zsebpénzű Hánsznak és Jürgennek) a letűnt korok sztárjait, meg minden évben az egy szem Madnesst, ami arra pont elég, hogy ne akarjuk élből pofán verni a hulladék setlist, és a huszadszorra fellépő, már senkit nem érdeklő Prodigy miatt.

Közben Gerendaikarcsi úgy nyomja évről évre ezt a veszteséges a Sziget lózungot, mintha nem történt pár változás az elmúlt években. Elsőként, a legfeltűnőbb: volt egy rendszerváltás. Már nem szégyen, ha valakinek van egy jó ötlete, mellette rengeteget dolgozik, jól szervez, aztán rendesen megszedi magát. Nem kell hazudni, nem szégyen gazdagnak lenni. Ha kerestél 2 milliárdot, akkor menj és rulettezd el Las Vegasban! Vagy menj kurvázni, fiam, csak 10-re érj haza! Senkit nem fog érdekelni.

De ezeknél kicsikét fontosabb az, hogy az elmúlt években előadott rengeteg sírásával bizony sikerült komoly állami pénzecskéket is leakasztania. Az idei évre jutó majd egymilliárdos fesztiváltámogatások legnagyobb részét a mi opálos tekintetű Karcsink dobálhatta be a kismalacba. Emellett természetesen nulla forintért kapja kölcsön a fél Hajógyárit. Aztán ott van 18 százalékos az ÁFA, mert „kellett javítani a nemzetközi versenyképességünket”.

Mindezt úgy, hogy ő sosem fogad el állami zsetont a saját bevallása szerint...

De igazából ez se érdekelne, ha nem panaszkodna. Mióta az Iron Maident sikerült úgy hangosítani ahogy, a lábam nem teszem be a Szigetre. Kb. úgy vagyok vele, mint a Pride-al. Sok embert érdekel, érezzék jól magukat, én lementem a telekre. 


Tovább..

© 2013 Tutiblog, AllRightsReserved.

Működteti a Blogger